---

 

Nőnapra

Lágy szellők hangját hallgatom
a nőnapon, a nőnapon.
most néhány szót kell mondanom,
ez alkalom, ez alkalom...

Mert nincs annál szebb álomkép,
úgy gondolom, úgy gondolom.
Ha kezünk fogja női kéz,
ezt jól tudom, ezt jól tudom...

 

 

 

Tavasz hajnalán
Róluk emlékezünk,
A nőkről, kiknek
Életünk köszönhetjük.

 

Ki mindent
Megtesz értünk, a nő,
Dajkál, ápol,
És felnevel ő.

 

Hálánk szálljon
Lányra, anyára,
Ki a családot
Összetartja.

 

Szépséges nők,
Jó asszonyok,
Kívánunk boldog,
Víg nőnapot.

 

 

A nõ azt akarja, hogy ok nélkül, "miért" nélkül szeressék: nem azért, mert szép vagy jó, vagy kedves, vagy művelt, vagy elmés, hanem azért, mert olyan, amilyen.

 

 

A nők olyanok, mint a versenyautók: hallatlanul érzékenyek, nagyon nehéz őket irányítani, de ha egyszer lendületbe jöttek, szinte lefékezhetetlenek

 

 

 

ANYÁKNAPRA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.

 

 

Igen, lehet, hogy anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörűnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tűzhelyen.

 

 

Emlékek? Igen, vannak emlékeim, drágák és távoliak, akár a pillangók. Megannyi varázslatos, apró, repkedő színfoszlány, amivel a kíváncsi kisfiú alakjába bújt idő játszik. Senki sem mer rászólni: - Ne nyúlj hozzájuk, különben lejön a por a szárnyukról, és többé nem tudnak repülni! (...) Anya a legnagyobb, legerősebb és legépebb szárnyú pillangó. Amikor kicsi voltam, túláradó, vakító fényként ragyogott a házunkban. Kétségtelenül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az életünkre. Attól a perctől fogva, hogy hazamentem az iskolából és beléptem az ajtón, éreztem a jelenlétét a levegőben. Éreztem az illatát a főztjében, láttam a kitárt ablakokban, és hallottam az édes, divatjamúlt tamil dalokban, amiket a rádión hallgatott.

 

 

 

Az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, az anyai szeretet mindent megbocsát: a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot vagy a kegyetlenséget is. Az anyai szeretet egy fekete lyuk, ami elnyeli a bírálatot, felment minden vád alól, megbocsátja az istenkáromlást, a lopást és a hazugságot, és még a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtatja, ami nem az ő hibája.

 

 

Szeresd, becézd hát édes anyukádat,
ő a földön a legdrágább kincs.
Csak akkor tudod, mi a bú, a bánat,
Ha egyszer ő - Isten őrizz - nincs!...
Van nékem pompás, gazdag, szép lakásom,
De kolduskunyhó lehetne tanyám,
Ha még egyszer - úgy mint te, kispajtás -
Csókolhatnám édes, édes, édes jó anyám!...

 

 

 

Csókold meg édes anyukádat százszor,
Szorítsd kezét jól, bárhová vezet,
Szívből szeretnek téged talán máshol,
Legjobban mégis anyukád szeret.

 

 

A világon van sok millió ember,
S van sok ezer, ki téged szeret,
De hogyha baj van, már egyik sem ismer,
S nem törődik senki sem veled.
Csak egy van, aki melletted áll mindig,
Jó szellemként követ, vigyázva rád -
Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát:
A te drága, édes, édes, édes jó anyád!

 

 

A feleség vigaszra lel,
barát helyett kerülhet másik,
de van egy árva szív, amely
emlékszik, érez mindhalálig.
Képmutató és nemtelen
világában a rút közönynek,
sok álnokság közt egy helyen
találtam szent és tiszta könnyet:
a szegény anyák könnyeit.

 

 

 

 

Te adtál nekem életet, és ami még fontosabb, leckéket arra, hogyan kell élni. Te vagy minden jónak a forrása, amit elértem életem során. Mami, köszönetet mondok mindazért, ami vagy és ami én vagyok.

 

 

Nem bánom, ha korhol, nem bánom, ha zsémbes.
Néha pedig fáraszt, egyenesen rémes,
de amikor elmegy, vágyódom utána.
- „Öregedő” gyermek kapaszkodó vágya.
A hangom elakad, a torkom kiszárad,
ilyennek szeretem szerető Anyámat.

 

 

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom.