---

 

Nem kell más

Te ugyan úgy akarsz, ahogy én téged

És éjjel az ágyban is ugyanazt érzed

Én látom a szemeden, ha nem is mondod

Őrültek vagyunk és nem bolondok!

 

Nem kell más, úgy csókolnám a szádat,

Letépném ruhádat,

Ahogy azt nem csinálja más,

Nem kell más, amikor a szemembe nézel,

Majd attól a tűztől égsz el,

Amit te bennem gyújtottál

És nem kell más.

 

Ugye játszottál már a gondolattal,

Hogy egyszer majd mellettem ér a hajnal,

Édes hangod a fülembe súgja,

Hogy nem volt elég, csináljuk újra.

Nem kell más, és mint egy állat

Elevenen felfallak,

Miközben szétszakítanál,

Nem kell más!

 

Nem kell más, úgy kívánom a szádat,

Csókolni a kezed, a lábad,

Érezni a bőröd illatát,

Nem kell más

Jó a kocsidban, jó a kádban,

Jó a füvön, az előszobában

Nekem mindegy hol jön ránk.

Nem kell más

Nem értek a szóból

Sose legyen elég a jóból

Örökre elcsábítottál

Nem kell más

Úgy akarlak téged

Nem érzed? Hisz megörülök érted!

Adj hát nekem egy éjszakát

És nem kell más!

 

Együtt jártak ők

 

Együtt jártak ők sok éve már,

 A fiú s a leány két jó barát.

 Hideg tél, meleg nyár, napsugár,

 Kint találta őket a kisutcán.

 Fogták egymás kezét, beszélgettek sokat,

 Súgták egymásnak a csacsi szavakat.

 Boldogok voltak, mint még soha más,

 Szerették egymást a fiú s a leány.

 Egy napon így szolt a leány:

Gyermeket várok, egy édes kisbabát!

 Megeredt szemében a könny,

 De a fiú nem szólt csak elköszönt.

 Többé nem jött vissza már,

 Nem várta többé a leány.

 Elment némán s hidegen,

 Ez volt a végső szerelem.

 S megszületett a kisfiú,

 Boldog volt a leány.

 Hátha megjön az apja talán,

 De nem jött hiába is várta őt.

 S a hetek, napok egyre múltak,

 De ő mégis reménykedett hátha visszatér,

 De a fiú akkor már másnak mesélt.

 Együtt élt a lány, a kisfiúval árván.

 Benne lelte örömét, az elmúlt ifjúságát

 Nőtt a fiú napról napra szebb lett,

 S kimondta az első szót, a legszebbet.

 Egy napon sétálni mentek,

 S a kisfiú ott totyogott az anya mellett,

 A sötét kisutcán, ahol előtte jártak,

 Felvillantak a régi szép emlékek,

 Az elmúlt boldog napok.

 „Milyen kár, hogy egyedül vagyok!”

 S akkor egy ifjúpár köszönt rá.

 Kékszemű, barna fiú, s egy barna lány.

 Visszanézett a lány

 A könnyein át.

 S így szólt a kisfiúhoz:

Látod ő volt az apukád !!

Egy halálosan szerelmeslány tőrténete

 

December van. Az utcákon hideg szél fúj. Egy szomorú lány baktat lefelé a lejtős úton,fel-fel zokogva.

 -…Nincs esély…Nem kellek neki.. De miért is kellenék??Oly feledhető vagyok. Együtt voltunk.. eldobott…Nem kellettem neki. Pedig olyan jó volt!!!!!!Bennem van a hiba???- Ezek a gondolatok forogtak főhősünk, Kriszta fejében. Közben hangosan zokogva, sietett haza, hogy elbújhasson a szobájába…hogy elfeledhessen mindent.

 Közben elered az eső ,szakad mintha dézsából öntenék. Kriszta sebes futásnak ered, hogy hamarabb haza érjen,hogy el ne ázzon.

  Jaj, elázok…- nyögte fáradtan a lány. - Már nincs sok hátra,kibírom!- Már csak pár ház. Már csak egy ház választja el. Már csak az ajtót kell kinyitnia. Bent van. Ledobja a kabátját. Szülei hangos köszönését figyelembe sem véve szalad fel a lépcsőn a szobájába.

 Mikor beér, nem bírja tovább. Hangos zokogásba tör ki, mert eszébe jut a szomorúságának tárgya, az a fiú akit nagyon nagyon szeret. Bevillant az agyába az arcának képe, a gyönyörű két zöld szeme, a selymes sötétbarna haja, az ajkai…amik úgy csókolták, hogy abba teljesen beleborzongott. Eszébe jutott a két, erős keze ami úgy simogatta…

 -Te jó ég!!!!Miért gyötör még mindig ez a kép???Miért????- Hangosan felzokog…Nem bírja ki. Beszalad gyorsan a fürdőszobájába és a gyógyszeres szekrényből kiveszi a nyugatót. Gyorsan  beszedett pár szemet,oda sétált az ágyához és lefeküdt.

 Álmodott. Nem mással mint a fiúval. Azt álmodta,hogy megy az utcán, körötte senki. Egyszer csak egy homályos alak bukkan fel a semmiben. Egyre jobban közeledik. Egyszer csak megáll. Már látszódik, hogy ki ő, mivelhogy egy világító lámpaoszlop alatt állt meg. A fiú volt az, a boldogtalanságot okozó fiú…álmai tárgya…A fiú egyszer csak elindult a lány felé,egyre közelebb és közelebb ért, míg végül meg nem állt a lánnyal szemben. Kriszta szíve hevesen dobogott, majd kiugrott a helyéről .A fiú egyre közelebb hajolt a lány arcához, közelebb…és közelebb, míg forró csókot nem lehel az arcára. Hevesen sókolta a fiú a lányt, és mikor elváltak egymástól, a fiú kimondta a bűvös szót:…Szeretlek!...

 És ekkor a lány felébredt….Újabb hangos zokogás…Nem bírja abba hagyni…Most is arra gondol,hogy mennyire hiányzik neki a srác…Másra nem is tud…Nagyon szereti őt…

 -….-

 Egy héttel később…A lány szomorúan ül egy padon és vár. Várja a fiút,mint minden nap suli után…Már egy jó ideje vár, kb. fél órája. Az  égen sötét borús felhők gyülekeznek, mintha egy szörnyű eseményt szeretnének jelezni. És igen valóban…A lány nem is sejti, hogy  milyen szörnyű eseményt…

 Már eltelt egy óra…A fiú sehol…Hatalmas cseppekben kezdett hullni az eső…Talán a lány bánatát jelezve…Sőt biztos is. Kriszta  megunta a keserves várakozást és bánattal teli szívvel indult el…de nem a haza vezető úton. A régi, lepusztult téglagyár felé vette az irányt. Keservesen zokogott és tekintetével kereste az útján a fiú, hátha meglátja…hátha megmenti attól a dologtól, amire készült…

 Már a gyár területén volt… Céljába vette a nagy gyárkéményt, ami körülbelül 8 emelet magas lehet. A tetejére lifttel lehet feljutni. Beszáll a liftre,benyomja azt a gombot amin a 8-as szám látható. Kisebb rázkódással megindult felfelé. Pár perc múlva fel is ért. Kriszta kiszállt a liftből és elindult a kémény tetejének pereme felé. Ott megállt kicsit, a zsebéből elővesz egy pengét, a táskájából pedig előveszi az abszinttal teli üvegét, semmivel sem törődve jól meghúzta az üveg tartalmát. Utána megfogta a pengét és felvágta az ereit egy vízszintes csíkkal. Lassan kezdett el folydogálni belőle a vér. Közben a pia elérte hatását, és még közelebb lépett a pereméhez, és felkészült a halálugrásra. Dübörgő fejjel átgondolt mindent és döntött: véget vet sanyarú életének Mély lélegzetet vett és megtette…Leugrott…A felé zuhanás közben átgondolt mindent, átfutott rajta rövid kis élete…Hisz pár hónap múlva lenne csak 16…És vége…egy utolsó lélegzetvétel…egy utolsó pillantás a világra…Nincs tovább. Összeroncsolódott mindene. A koponyája betört, vér folyt ki belőle.

 Másnap a gyári munkások találták meg a holttestet és azonnal hívták a rendőrséget, és a lánynál talált iratok alapján a családot is. A helyszínelők megállapították, hogy öngyilkosságról van szó, következtetve a lány felvagdosott ereiről és a mellette darabokra tört piás üvegről. A szülők dermedten álltak és a könny is megfagyott az arcukon… Mindenki szomorú volt… Átkutatták nyomokat keresve a lány táskáját és találtak benne egy levelet, amit a fiúnak írt:

 „Drága egyetlenem!

 Mikor ezt a levelet olvasod én már nem leszek az élők sorában. Fentről figyelem majd az eseményeket. Tudom, hogy nagyon szomorúak lesztek miattam, de kérlek ne legyetek bánatosak!!! Folytassátok tovább az életeteket! Azért vetettem véget az enyémnek, mert már nem volt értelme az életemnek. Nem találtam a helyem a világban, elhagyatottnak éreztem magam és nincstelennek, mert nem szeretett senki sem. De most jó helyen vagyok, nem fáj semmi sem, nem kell bajlódnom az élettel!Legyen bennetek is ez, hogy boldog vagyok. És sajnálom,hogy bajt okoztam nektek…Önző dolog volt tőlem, de nem tudtam már tovább élni, meg kellett tennem…Bocsássatok meg!!!!!!Puszilom anyuékat, mondd meg nekik, hogy nagyon szeretem őket, és nem tehetnek semmiről!!Mondd nekik,hogy várom őket a mennyben, és amíg nem látjuk egymást viszont vigyázok rájuk!És még valami…mondd nekik ne kövessék el azt a hibát amit én….ne…Éljenek tovább. És végül neked még annyit, hogy nagyon szeretlek, te voltál mindenem és nem tehetsz semmiről, ahogy senki sem.

 Millió csók: a ti Krisztátok”

 Mire elolvasták mindenki zokogott. Főleg a fiú akit közben értesítettek a dologról. Mindeki most gondolt bele, hogy senkitől sem búcsúzott el a lány…senkitől…Csak úgy elment…Maga után hagyott mindent.

 Másnap volt a temetés. Mindenki kisírt szemekkel állt a kiásott sírgödör mellett és sírva figyelték,hogy hogyan eresztik le a koporsót. De mielőtt leeresztették volna a fiú búcsút vett a lánytól és a következőt mondta neki:

 -         Tudom , hogy most már késő…Mert nem élsz már itt velünk…De tudnod kell…SZERETLEK!!!!Sajnálom, hogy nem mondtam el,sajnálom,hogy nem mentem el…Sajnálom,Kriszta…Szeretlek…mindig is szeretni foglak és mindig is szerettelek…csak nem mutattam ki…- és itt a fiú zokogva elfutott…

 És a lány koporsójára ráhintették az utolsó lapát földet is….

 

Halálos szerelem

"Volt egy gyönyörű lány,ki hitt a mesékben,
hitte,hogy lesz egy álom,miből fel nem ébred.
Örökké tart majd,s ő csak várta,
hitte,hogy többé nem marad árva.
Szeretetre vágyott,megértésre,és két ölelő karra,
arra hogy,viszont szeressék,semmire csak arra.
Nem értette miért kér oly nagyon sokat,
s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.
S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált
hisz találkozott azzal,kire már oly rég óta várt.
A fiú büszke volt,hiú,s naiv, de a lány olyat érzett,mint még soha addig.
Rájött a fiú is,ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne,hogy így elfelejti azt a lányt,
ki nem hagyott maga után mást,csak örök talányt.
Szomorú volt,félt,szenvedett,
hisz az dobta el,kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
így ő is feledni kezdte a mély gyászt.
Rájöttek,hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
s a szerelem örök oltárára szentelve.
A lány megkapta az áhított oltalmat,s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.
Szerették egymást,együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet,nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer... Miért is ne?!
s a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be.
Mégis hitték,hogy egymással minden jó lehet,
s hogy együtt ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes,ezt el kell ismerni,
olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.
Mert ki egyszer már tied lett, S úgy érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod,hogy elmenjen,érte küzdeni kell,
ha már egyszer megszerezted,nem engedheted el.
A szerelem erős lánc,
örökké tartó,szédítő tánc.
Úgy fűz magához,hogy észre sem veszed,
s úgy táncol,hogy elveszted eszed.
Örökké remél,örökké bízik,
s megtanít téged örökké hinni.
Hinni a másikban,s ezt el is éri,
hisz elhiszed,hogy örökké mellette fogsz élni.
Így hittek Ők is egymásban,
s vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
s hiszed,hogy szép,amíg a másik el nem taszít.
S akkor jön a fájó ébredés,
a mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz,együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted,helyette más van: a fájó könnyek.
Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú,naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben,mindent tagadott,
s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.
Az oltalom,mit annyira áhított,mire annyira vágyott,
s közben nem tett mást,csak kergetett egy álmot.
Szép volt a fiúval,de nem tehetett mást,
érezte,vissza már nem jön, elengedte hát!
A fiú rájött,hogy még mindig a másikat szereti,
akárhogy is bánt vele,soha nem feledi.
A gyönyörű lány hívta,kérlelte, maradjon Vele,
hisz ő nem tenne mást,csak igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan volt,vissza se fordult,
s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul.
A fiú csak rohant,messze már,
Úgy érezte ha kell,a halálból is vissza hozza a másik lányt.
Hisz szerette,csak Érte élt,
de nem tudta,hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év,s a fiú egyedül maradt,
nem találta meg a lányt,kit annyira akart.
S a fiú újra csak szaladt,szaladt vissza,
de a lány ekkor már búcsúlevelét írta,
Mire a fiú odaért,a lány már a földön hevert,
s véres gyenge kezében szorított egy levelet.
A fiú szólította: "Szerelmem",
de a lány akkor már semmit nem felelt.
Ki egy éve forrón ölelte,s szerelmesen,
az nem lehet már vele többé sosem.
A borítékra csak annyi volt írva:
"A barna szemű fiúnak,kit már nem feledek soha"
Lassan,könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta
"Drága Egyetlenem!Kedves édes Szerelmem!
még mindig kimondhatatlanul szeretlek,pedig már több mint egy év telt el búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az utolsó óra.Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél,
gyönyörű két szemed,mivel egyszer,utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek,és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok...
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,s hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod,láttalak,s életre kelt az édes múlt.Hiába küzdöttem,egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak,
A régi,közös,szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet.... Hogy csak messziről is, de újra lássalak,s hogy érezzem illatod,hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg,hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem,fáj a levegővétel,szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni,Nélküled nem is létezek.
Nem megy már semmi,minden fáj,Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel,kísér a halál,hiszen két szemem szüntelen keres,de sehol nem talál....
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem,boldogság,édes és tiszta gyermeki öröm,mindent mit magamban éltem át,már magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem nyugszik,szüntelen csak az álmatlanság hál velem,félek,rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.Bár elmondhatnám,hogy öl meg lassan ez az érzés,de megfagynak a szavak,s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek,hiszen örökre elvesztettem tekinteted.Nem sírok már,inkább elfojtom magamban minden emlékedet.Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam,hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,annak ellenére,hogy megbántott,még sem tudtam feledni... nagyot hibáztam.
Óh, istenem! Hányszor mondták,hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták,értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót,hogy VÉGE, mintha minden álmom,s vele életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,most már csak bátorságot gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már végre....ennyi csak,mit remélek,
Le akarok lépni az útról,mit már oly rég óta járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem,kit annyira várok,el akarok végre menni,de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok,talán így jobb,hisz nem gondoltam,hogy gyenge is tudok lenni,hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is szeretlek mindig,csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig."
Ekkor a srác lecsukta a levelet,
melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
s még egyszer,utoljára szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a lányt,de már nem tudta,
csak könnyei folytak tovább,újra meg újra.
Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.
Majd édes,lágy szellőtámadt váratlanul,
kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszáll az éj,s a fiú elhagyta otthonát,
az édes szellő a temető felé sodorta két lábát.
Két szemével sírva kutatta a sírt,
vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő,s csend borult a tájra,
a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága,ne sírjál,
már nem fáj,hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...
szeretlek, imádlak, jobban minden másnál,
S veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem,én kutattam utána,
s én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd,hogy bennem élsz most már örökre,s én is Veled maradok,
védeni foglak mindörökké,én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon,hűen vigyázlak,
hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."
A fiú csak fájdalmasan zokogott,
tudta,hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felöl egy halk,őszinte szót hozott: "Szeretlek"!


El akarom mondani

"- Fizika óra van,én mellette ülök. Nézem a fénylő,bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét.. Ő rám néz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi.
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír- sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel. érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi.
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő.
Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál.
Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt. Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját és a következőket olvasom:
"Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.."