A halottakra való emlékezés ünnepe. Az egyház az I századtól november elejét szentelte a halottak ünnepére.
Minden olyan szentnek az ünnepe akikről a naptár nem emlékezik meg. Ezen a napon az egyház tanítása szerint az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. Ilyenkor szokás a sírok megtisztítása, virággal díszítése, gyertyák gyújtása. A virágborította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok gyertyát gyújtanak és emlékeznek. E napon távolbaszakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek.

 

Az elmúlás, a halál gondolata beleillik a novemberi növényvilág, természet nyújtotta keretbe, a pihenni térő növényzet hangulatába. Ilyenkor főképpen a krizantém az, amely az estleges korai fagyoktól jól védett kertekből – mint a múló év utolsó virága – szeretteink sírjára költözik.

 

Sírjaikon gyertyát gyújtunk, hogy a hiedelem szerint a szegény fázós lelkek ennek fényénél melengessék magukat, másrészt, hogy fényeiknél visszataláljanak sírjaikba, s ne háborgassák tovább az élőket. Gyertyát gyújt mindenki – felekezeti hovatartozás nélkül – , hogy az emlékláng pislákoló fénye, az elhunyt kedves alakja köré vonja gondolatainkat.

 

 

 

Mindkét napot a néphagyományban számos hiedelem övezi. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak.

 

A harang szól
Sokfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. E hiedelmek ma már kiveszőben vannak, de mindkét nap városon és falun ma is egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor benépesülnek a temetők, s a virággal borított hantokat körülállják a távolra szakadt hozzátartozók is. Hazahívja őket a szülőföld, az ősök, a családtagok sírja, s a sápadt kis gyertyafények körül ima és énekfoszlányok szállnak.

 

 

 

A gyertyagyújtás
A gyertyák a halottakért égtek, a tűz megtisztulást hoz. Mindenszentek ünnepén, a halottak napja előestéjén a sírok néhány órára fénybe öltöznek. A katolikus hit az üdvözültek, a szentek emlékének szenteli november 1-jét, s a mai napot mindazoknak, akik már eltávoztak a földi világból. A gyertyaláng Krisztus jelképe, aki meghalt az emberekért, hogy elhozza a megváltás fényét.

A mindenszentek napja az összes szent ünnepe
A tél rámutató napja november elseje. Délután megtisztítják, estére pedig gyertyákkal kivilágítják a sírokat. Odahaza annyi gyertyát gyújtanak, ahány halottja van a családnak. A szokás szerint éjjelre kenyeret és bort, vagy más, jelképes ennivalót tettek az asztalra, mert ilyenkor a hagyomány szerint a holtak hazalátogatnak. A halottak napja, vagyis másodika a tisztítótűzben szenvedő lelkek ünnepe. Ez a nap a “lelkek emlékezete”. A két napra vonatkozó szokások az idők során összekeveredtek. A napra vonatkozó tiltások egész hétre érvényesek.

 

 

Szeretteim halálával szívemnek egy-egy darabja (vagy egésze) is elhal - vagy inkább átkerül a holtak világába.

Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A Mindenszentek ünnepe ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csak másként: istenibben és teljesebben, mint mi, halandók.

Az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:

 

HALOTTAK NAPJÁN

 

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

 

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már nem félek a haláltól, mert tudom, hogy te ott leszel. Újra érezhetem csókod, érintésed. De menyivel jobb lenne ha ez mind itt a valós életben lenne.

 

A csillagok ragyogása volt kétszemében,nap tündöklésével szebb volt mosolya! Elindult egy lélek, tovább szállt , távolra tőlünk, mely nagyon fáj!!!

 

Az út , avégtelen és a véges között egy rés , ez a mienk , a  halálunk ,,,,,

 

  az öröm és a gyász, a várakozás és a félelem, sközben a harc megvásárolható a világ ellen . Mindennek ára van.

Sírodhoz csendesen megékezek,

Virágot hoztam kedvesem,

A gyertya fényében , arcod lobog,

Míg lángját nézem, rád gondolok.

 

Szempillantás alatt megfakultak a színek,

Egyetlen percben leperegtek sz évek, szemem előtt.

Szabadulva az élet szorításából,

Könnyekkel búcsúzva barátok társaságától,

Kezet fogva a fekete csuklyás Nagyúrral,

Más világ vár most ezzel az úttal.

Lepaktáltam az ördöggel, a lelkem neki adtam,

Az élet liftjében egyre lejjebb haladtam,

A legalsóbb szintjén bár félve,de kiszálltam,

Ennyi volt, eddig minden érzésemért kiálltam,

Szenvedő lelkek sikolya tölti be a teret.

Fájdalom könnycseppje festi vörösre a kék eget,

Mindenhol megtört szívű rabok,Tévedtek ők, így tévedtem én is.

Tudom hiba volt, de jónak látom mégis,

Máramár szenvedsz nélkülem, fáj ahiányod,

De míg nem tudod én mit éreztem,hagyom hadd fájjon.

 

Nem tudunk már boldogságban élni,

s szívünkből e fájdalmat ki sem tudjuk tépni.

Rád gondolunk éjjel . rád gondolunk nappal,

itt leszel te velünk a mindennapjainkban!

 

Múlhatnak órák, napok, évek, nincs pillanat,

amelyben ne fájna szívünk érted,

Senki és semmi nem potol téged,

csak hiányod kínoz, éget,

Nincs semmi a világon, ami ennél jobban fáj!

 

Becsületet adtál,hogy emberek legyünk

Szeretetet hagytál és emlékeket,

A szívünkben velünk élsz, míg élünk

Alelkünknek erőt adsz, és sosem feledünk téged

 

 

Nagyapám emlékére

2013.november.03.23.10p

Milliónyi sóhaj szakadt a levegőbe,
Ahogy álltunk hatan a temetőben.
Sírhelyet kerestünk nagyapámnak,
Ki az éjjel itthagyott mindannyiunkat.

Apám mondta el reggel.
Bejött rögtön amint felkeltem.
Erősen Magához szorított,
S én nem mertem megtudni a titkot.

Így szólt: "Nincs többé Nagypapa"
Majd elengedett s ráfeküdt az ágyra.
Magam elé meredtem, s hallgattam ahogy zokog apám,
Nagyon nyeltem, míg nem jöttek a könnyek. Mindegy már.

Én is zokogni kezdtem, majd hívtuk testvéremet.
Szegény báttyám! Olyan messze, Ó, de még mennyire!
S e kegyetlen hírt, így, telefonon keresztül tudta meg.
Tudod milyen az Élet? elmondom. Kegyetlen.

Ahogy beléptem házába,
Mintha minden ugyanolyan volna.
A kisasztalon a lottó és a pénz mi rá való,
Itt egy toll, a könyve, újságok, ott egy olló.

Mintha minden percben megjelenne széles mosollyal,
S azt mondaná "Nem haltam meg! Itt vagyok! Mondjad!"
De tudtam, néma marad cipőjétől a lépcső mostmár,
Nem Nagyapám, ki ezentúl azon járkál.

Emlékek ezrede tört fel fejembe,
Emlékszem, egyszer, még réges-régen,
Egy ostoba, s csúnya ajdándékot adtam neki születésnapjára,
S Ő kitette a Főhelyre, hogy mindenki lássa, s megcsodálja.

S az ebéden, melyet ott ettünk meg nálla,
Most, hogy már elütött halálának órája,
Nagyanyám azt mondta, üljek Ő helyére,
De én sírvafakadtam, nem tehetem. Nem.

Kitört belőlem a sírás, folyamatosna könnyeztem.
Ahogy körülnéztem lakásán, folyton Ő jutott eszembe.
Csak ültem némán tányér levesem felett,
S vártam, sajátját hadd sózza meg.

Ez volt szokása. Minden jól megsózott.
Így került az ebédre só, bármi is volt.
No, és mondása "Rend a lelke mindennek!"
Én pedig folyton csak kinevettem...

Mikor vásárba igyekeztünk, s azt mondtam kopasz fejére
"Majd hozok neked egy szép fésűt!" - Ő meg csak nevetett.
Tőllem sohase vett semmit se sértésnek, Ó! pedig mennyit mondtam!
De Ő ilyen jó volt.. Most is sutogom "Szeretlek, Nagypapa..."

 

 

Nagypapám emlékére

Utóbb még kezedet fogtam,
Szemedben a remény csillaga felragyogott,
Mondd, hová tűnt álmod?
Tényleg ilyen hamar szertefoszlott?

Gondolsz-e ránk most?
S vigyázol ránk majd örökké?
Fogunk-e még találkozni,
Ott fent, az Örök Fénynél?

Rengeteg a kérdés,
Mire nem tudjuk a választ,
Csak a szív fáj még,
S a fájdalom eláraszt.

Nem tudom, jó-e ott neked,
Csak azt tudom, hiányzol.
Nem foghatom többé a kezed,
Nem hallhatom többé hangod.

Egy váratlan percben
Életed véget ért,
Mint vihar a rózsát,
A halál tépte szét.

De mind, kik itt maradtunk,
Hiányodat látjuk.
S a felhőkre nézve
Néha még Rólad álmodunk.

Tudod, én még várom a percet,
Hogy átölelsz majd és magadhoz szorítasz
Ígérem, vigyázok rád, emléked él szívemben,
Aludj édes Nagyapám, én majd őrzöm álmodat.

2013.november.03. 23.10.

 

Holló Kinga:
Örök álom

Emlékszel-e még angyal arra a szomorú hajnalra?
Emlékszel-e még a Nagyapa legutolsó útjára?
A szemedben a könny ott él,
mert te is tudtad akkor nincs már remény.

Eltűnt minden egy perc alatt,
bár örök marad mindig az a pillanat.
Tudod vár rád még oly sok év,
Feladnál-e mindent a semmiért?

Hiába sírsz és hiába vársz,
Az idő lassan tovaszáll.
Benned az emlék hatalmas fájdalom.
Ez nyom, de a Nagyapa neked már csak örök álom.

Ha megállíthatnád az időt,
az egészet újra kezdenéd:
A rossz dolgokat jó mélyre eltemetnéd,
de így most üres a hajnal,
s csak halkan suttogsz:
Maradj velem kérlek Nagyapa!

De a fájdalom benned csak egyre nő:
Vajon képes-e tényleg segíteni az idő?
A válasz bizony nagyon fáj,
mert az a reggel többé vissza nem vár.

Feledni kéne, de nem lehet,
ezzel a bűnnel éled le az életed!
Ó Nagyapa te vigyázz rám,
miért is viselkedtem olyan ostobán?

Most már te légy velem,
fogd a két kezem, őrizd meg a lelkem!
Idebenn hideg van és fázom
mit igazán szeretnék hiába várom!

Bennem mély sötétség
az ég sem oly kék, mint rég,
de te tudom vársz rám valahol.
S talán egyszer meg is bocsátol!

Kérlek angyal küld el üzenetem,
fel a Mennybe vidd el neki,
ha hisz még benne!
Legyen ez mi elmossa bennem a jéghideg esőt:
A távolban még szeretem Őt!

Békés Renáta:
Búcsú a nagyapától

Idebenn gyermekek csivitelnek,
Jókedvük zajos, túl elevenek.
Egyszer majd sajnos ők is elmennek,
Nagyapa is eleget tett ennek.

Végsőt nevet; útlevél a mennybe,
Megbocsátás, írd be a Nagy Könyvbe:
- tisztelendő búcsút int ez elme -
Géza ellépett a fellegekbe.

 

 

Békés Renáta:
Örökség

Halálod ébresztett rá arra,
hogy az élőket jobban kell szeretni.
Több erőt kell fektetni abba,
a szeretteinket nem elfeledni.

 

 

Békés Renáta:
Utolsó utad

Utolsó utadra egy fénysugár kísért,
megjelent odafönn, talán a kedvemért.
De utána már biztos voltam abban,
hogy a gyöngéd Jóisten tart újra karban.

 

Nagyapámra emlékezek

Fáj belül a szívem,
Nehéz most a lelkem.
Pedig már üres,
Még sírni is rest.
Nincsennek már könnyeim,
Csak kisebb-nagyobb sebeim.
Most szerzek még utóbbit.
A fájdalom nem tágít,
Sok idő,erő,kitartás kell,s csillapul.
Vihar után a tenger morallja is elcsitul.
De mi van ha feladom, s nincs tovább!
Hát ez elég szomorú, s gyalázatos halál!
de nem is szomorú, inkább csak hatalmas szégyen.
Pont ez pattant ki első nap kétezernégyben.
s miért van ez?
S miért van így?
Nem tudom, bár ha tudnám is kérdezném,
csak nem épp így!
Nem így versben,
félszavakba öntve,
Az Istenhez vagy a Túlvilághoz könyörögve,
Hogy adjon választ végre
Megfoghatatlan kérdéseimre.
Szegény, édes nagypapám!
Őt inkább nem zaklatnám.
Igaz érte fáj most a szívem,
Egy piramis omlott össze bennem,
amit a jóság, tisztaság épített.
s ez volt ő, aki minden jót éltetett!
Egy igaz, tiszta lelkületű embert,
Benne felismerni véltem.
Kinek nem voltak önhasznú céljai,
csak tiszta, segítő szándékai.
Nem volt se önző, se pénzhajhász.
Fáradozásáért, kedvességéért sem várt viszonzást.
Egyszerűen csak élt, s szerintem boldogan,
Mert nem voltak öncélú gondolatai untalan.
Csak egyetlen egy dolog, ami neki is nagy örömet okozott:
Önmagát nem kímélve, mindig másokért fáradozott.